Rovatunk mai fejezetében egy olyan kivégzési metódust veszünk górcső alá, amely évezredek óta a félelemkeltés és elrettentés egyik legsikeresebb eszköze volt. Mindazonáltal, cikkünk tárgya a horror rajongók számára talán egyből a műfaj egyik ikonikus, legendás alakját fogja lelki szemeik elé varázsolni. Következzen tehát a karóba húzás, és minden, amit tudni érdemes róla. A karóba húzás módszerével dokumentált formában először valahol a Krisztus előtti második évezred hajnalán találkozhatunk. Ezt a kivégzési eljárást megtalálhatjuk Hammurapi törvényoszlopán említve, a notórius elkövetők közt szerepelnek a téma kapcsán sokszor emlegetett asszírok is, de szinte az összes későbbi, ókori nép előszeretettel alkalmazta különféle bűntettek megtorlásaként. A metódus kiagyalói valószínűleg az egyszerű, de nagyszerű elvén juthattak el a gyakorlati megvalósításig, hiszen a karóba húzás egy rendkívül gazdaságos, ugyanakkor elképesztően hatékony eljárás arra, hogy jobb belátásra bírjuk az engedetlenkedő tömegeket.
2013. október 10. 15:58 Karóbahúzás A karóbahúzás mint büntetési forma már Hammurapi babiloni király törvényoszlopán is megjelent. A karóba húzott ember akár nyolc napig is szenvedhetett, mielőtt kiszáradás, vérveszteség vagy vérmérgezés következtében elhalálozott. A legszívesebben III. Vlad havasalföldi uralkodó alkalmazta ezt a módszert, és a források szerint gyakran étkezett karóba húzott, esetleg felnégyelt emberek társaságában. A Dózsa-féle parasztfelkelés alkalmával a zendülő jobbágyok több nagyurat is ily módon végeztek ki, többek között Csáky Miklós csanádi püspököt. A kivégzés során egy 2-3 méter hosszúságú nyársat toltak keresztül a szerencsétlen ember gerincoszlopa mentén. Az eljárás lényege az volt, hogy a létfontosságú szervek sérülése nélkül juttassák át – néhol állati erővel – a faoszlopot a kivégzendő alfelétől a szájáig, bár gyakran a nyaki tájékon vagy a lapockáknál bukkant elő a kihegyezett nyárs. Szerte Európában törvény tiltotta, hogy a karóba húzott embernek vizet adjanak.
Ők találták ki például a hamuba dobást: a büntetésre váró személyt betették egy hamuval félig töltött apró szobába, ahol előbb-utóbb lerogyott, és a tüdejébe szálló portól lassan megfulladt. Az is perzsa találmány, hogy a delikvenst egy fához vagy csónakhoz kötözték, tejjel-mézzel táplálták és kenték, hogy a hasmarsos és ragacsos emberből állandóan egy seregnyi bogár lakmározzon. Az eretnekekre százféle kínhalál várt A sötét középkorban az emberi lelemény számtalan eszközzel gyarapította a kínzások eszköztárát. Felsorolni is lehetetlen, hogy milyen változatos szörnyűségeket alkalmaztak a vélt vagy valós bűnösökön, például az eretneknek kikiáltott szerencsétleneken. A legismertebb módok egyike a kerékbetörés, ami annyit jelent, hogy egy óriási kerék gerendáihoz kötözték a halálraítéltet, majd pöröllyel vagy botokkal halálra zúzták, ütötték-verték őt. A törések sokszor csak iszonyatos kínokat hoztak, de halált csak napokkal később, addig ott maradt sorsára hagyva az illető. A máglyán elégetés szintén népszerű volt, de továbbfejlesztették a karóba húzást is a júdásszékkel, amelynek az volt a lényege, hogy egy piramis alakú tárgyra szíjazták a vádlottat, majd erőteljesen rásegítették.
Az elítéltet bezárták a vasbikába, majd tüzet gyújtottak alatta. Speciális kialakításának köszönhetően az áldozatok kiáltozása a bika bőgéséhez hasonlított. A rózsakoporsó jellegzetes középkori kivégzési módszer volt. A halálra ítéltet egy mérges kígyókkal és rovarokkal teli koporsóba fektették, majd megvárták, míg az elítéltet halálra marják az állatok. Szintén a középkorban kitalált szerkezet volt a vasszűz, amely nem más, mint egy ember alakúra formázott, kinyitható fémtartály. A tartály csak kívülről volt nyitható, belsejébe különböző helyeken különböző hosszúságú fém tüskéket tettek aszerint, hogy a cél kínzás vagy kivégzés volt. A vasszűz ajtaját nagyon lassan zárták le, így a tüskék a kivégző célja szerinti sorrendben fúródtak az áldozat testébe. A kínai harang nevéből is kikövetkeztethetően Kínában használatos büntetési forma volt. Az elítéltet egy harangba ültették, majd kalapáccsal ütni kezdték a harangot. Az áldozat megsüketült, különböző idegrendszeri károsodásokat szenvedett, elharapta a nyelvét, vagy saját maga ellen fordult.
Hatékony megoldás volt az elevenen rohasztás is, amely azon az elven működött, hogy egy hordóban tartották az elítéltet, amiből csak a feje lógott ki, és addig etették-itatták, ameddig bele nem halt a saját ürülékének kémiai hatásaiba. Vízzel is meg lehetett ölni bárkit, elég volt hozzá egy vödör, amibe mártogatták, majd fullasztották az áldozatot, vagy egy tölcsér, amin keresztül addig itatták a célszemélyt, ameddig szét nem feszítette őt a hirtelen beletöltött 15 liter víz. Az inkvizíciós tortúra része volt a leborotvált fejre csöpögtetett hideg víz alkalmazása is: elsőre nem tűnik durvának az eljárás, de ha pár másodpercenként ugyanarra az érzékeny területre érkezik a vízcsepp, eleinte egyre súlyosabb fájdalmat, majd konkrét elmeháborodottságot okoz. Az egyik legbizarrabb eretnek-kínzási módszer egy végtelenül egyszerű ötleten alapult: az elkárhozott léleknek vélt emberekkel lenyelettek egy madzagot, amely előbb-utóbb megjelent a bélcsatorna végén. Ekkor fejjel lefelé, széttárt lábakkal fellógatták a plafonra.